Szalézi Szent Ferenc püspök, egyháztanító
04 .hét
Szalézi Ferenc-Bonaventura 1567. augusztus 21-én született Franciaországban, Thorens közelében, a salesi kastélyban. Családja az ôsi savoyai nemességhez tartozott és mélységesen ragaszkodott katolikus hitéhez abban az országban, amely nagyrészt elfogadta a kálvinizmust. A számos gyermek között Ferenc volt a legidôsebb: kilenc testvére következett még utána. Elsô tanítója és nevelôje a kastély káplánja, Jean Déage volt, aki egész pályáján kitartott mellette.
Ferenc a La Roche-i és az annecyi kollégiumokba járt, majd 1562-tôl a jezsuitáknál tanult Párizsban. Már tizenegy éves korában föladták neki a tonzúrát, hogy egyházi javadalmakat élvezhessen, pedig családja éppenséggel nem szánta ôt papi pályára.
1586 decemberében megismerte Kálvin eleve-elrendelés tanát. Azt hitte, hogy ô is az örök kárhozatra van rendelve; de azért hű maradt a katolikus hithez, s csak akkor lábolt ki a válságból, amikor magáévá tette Lessius elméletét, amely szerint Isten az eleve-elrendelésnél számításba veszi az ember érdemeit.
1588 nyarán a vallásháborúk kezdték bizonytalanná tenni Párizs környékét, ezért apja visszahívta Savoyába, hogy azután Padovába küldje. A család akarata iránti engedelmességbôl jogot tanult, személyes érdeklôdésének kielégítésére pedig teológiát. Jezsuiták és teatinusok révén megismerte A lelki harc című könyvet, és ez nagy hatást gyakorolt lelkiéletének további fejlôdésére. 1591. szeptember 5-én elnyerte a jogi doktorátust, majd egy római és loretói zarándoklat után 1592 tavaszán visszatért Savoyába.
Ettôl kezdve szilárd volt elhatározása, hogy pap lesz. A házasságot, amelyet családja elôkészített számára, visszautasította. Nagybátyja, Szalézi Lajos kanonok azon volt, hogy támogassa atyja ellenállásának legyôzésében. Összeköttetésbe lépett a genfi püspökkel, és titokban elintézte, hogy Ferenc pápai kinevezô okmányt kapjon, amely neki adományozza a genfi Szent Péter-káptalan préposti címét. Az egyházmegyében ez volt a püspök után a legmagasabb rang. Ez hízelgett a családi hiúságnak, és így az apa beleegyezését adta. Ferencet 1593. december 18-án pappá szentelték.
Elôször Thono vagy Chablais vidékének lelkipásztori ellátását bízták rá, olyan területét, amelyet a berniek hódítása után, 1536-ban erôszakkal kálvinizmusra ,,térítettek''. Miután a savoyai herceg visszahódította, most helyre kellett állítani a katolikus hitet a vidéken. Ez a feladat Ferenc számára súlyos testi megpróbáltatásokat jelentett: hajléktalanságot a hegyi tél hidegében és életveszélyes rajtaütéseket ellenfelei részérôl. Nyilvános vitákat tartott és röpiratokat szerkesztett, amelyeket késôbb Viták címen összefoglalt; ezenkívül kiadta elsô művét A szent Kereszt zászlajának védelme címen.
Háromszor titokban Genfbe utazott, hogy Kálvin utódjával, Bézával párbeszédet folytasson a hitrôl. A megtérések száma nagy volt. A sikerek nyomán a püspök Ferencet kinevezte segédpüspökévé. Ebben a minôségben járt Rómában és Párizsban. Párizsban megismerte Acarie asszonyt, és szoros kapcsolatot alakított ki a város vallásilag legjelentôsebb köreivel. Miközben hazafelé tartott, meghalt Granier genfi püspök. Utódjául Ferencet választották 1602. december 8-án. Székhelye Annecyben volt a kálvinista reformáció miatt.
Ettôl fogva Ferenc minden erejét a hegyvidéki püspökség lelkipásztori feladataira mozgósította. Személyre való tekintet nélkül egyaránt szolgálatára állt a nemeseknek, a polgároknak és a szegényparasztoknak. Mindenkinek mindene lett. Kortársai teljes joggal látták benne a tettrekész, kötelességének élô püspök eszményképét. Minden eszközzel azon fáradozott, hogy a katolikus keresztényekbe olyan személyes jámborságot ültessen el, amely állja az összehasonlítást a kálvinistákéval. Korlátozás nélkül áldozott idôt és fáradságot azok személyes irányítására és lelki vezetésére, akik rábízták magukat. 1604 márciusától Chantal asszony állt közöttük az elsô helyen, akivel egy Dijonban tartott nagyböjti prédikáció alkalmával találkozott. Azokból a levelekbôl és kisebb értekezésekbôl, amelyeket unokahúgának, Charmoisy asszonynak írt, állította össze a Bevezetés a lelkiéletbe vagy Filótea című művét. 1608 decemberében jelent meg nyomtatásban. E könyvecske, amely meg akarta mutatni a keresztényeknek, hogy a megszentelôdés nem függ egy meghatározott élethelyzettôl vagy sajátos állapottól, hamarosan csodás sikert ért el.
Chantal asszonyhoz fűzôdô mély és bensôséges barátsága segítette abban, hogy megvalósíthassa egyik legkedvesebb tervét: egy olyan kontemplatív nôi szerzet alapítását, amelynek nincs szigorú klauzúrája, s tagjai a felebaráti szeretetnek szentelik magukat. A rendnek olyan -- emberi szempontokra is figyelô -- szabályzatot akart adni, hogy gyenge egészségű, beteg vagy öreg nôk is tagjai lehessenek. Chantal asszony és két társa 1610. június 6-án kezdte meg a közös életet a szabályok szerint, amelyeket Ferenc adott nekik. A vizitációs nôvérek száma gyorsan növekedett, még Ferenc életében 12 kolostoruk jött létre.
A nôvérek között egészen rendkívüli egyéniségek is voltak. A velük való bensôséges kapcsolat Ferenc gondolkodásának és belsô életének fejlôdését egyre inkább misztikus irányba terelte. Az idôk folyamán e témakörben gyűjtött tapasztalatai és meglátásai, melyeket rendszeresen följegyzett, lassan formát öltöttek és egységes tanítássá álltak össze az Értekezés az istenszeretetrôl vagy Teotimus című munkájában. A könyv végsô kialakítása sok fáradságába került. 1616 júliusában jelent meg, és rövid idô alatt a lelki irodalom klasszikus írásává lett. Benne a legjobb formájában fejezôdik ki Szalézi Szent Ferenc misztikája, amely egyszerre számol az akarattal és az érzelemmel.
Kezdettôl fogva ismételten félreértették ezt az írást, és érzelgôs, kétes ízlésű, édeskés jámborkodásnak értelmezték. A valóság azonban az, hogy Szalézi Ferenc szelídsége nyilvánul meg abban, ahogy -- emberi és igen megértô módon -- szólni tudott az emberekhez, miközben az aszkézis síkján nagyon szigorú és igényes volt. Azokat, akik a vezetésére bízták magukat, tökéletes lemondásra kötelezte, mely a legkisebb dolgokra is kiterjedt annak érdekében, hogy a tökéletes bensô önkiüresítést a gyakran nagyon kemény külsô vezekléssel egyesítsék.
A Teotimus kiadása egybeesik Ferenc saját bensô életének fordulatával, amely ettôl fogva magányosabb lett és kifejezett aszkétikus vonásokat öltött. Gondoskodott arról is, hogy a Chantal anyához fűzôdô kapcsolatából minden olyan vonás eltűnjön, amely inkább szolgálja az emberi kedvtelést, mint Isten közös szolgálatát. Még többet foglalkozott egyházmegyéjének ügyeivel, és lemondott arról, hogy több könyvet írjon.
Utoljára 1618-ban utazott Párizsba. Ez az út valóságos diadalmenet volt, oly nagy tiszteletadással vették körül. A fôvárosban megismerkedett De Paul Vincével és Angelique Arnault anyával, a Port-Royal apátnôjével, aki egyik leglelkesebb tanítványa lett. Ebben az idôben azonban gyengülni kezdett szervezete, amely sohasem volt ellenálló. 1620-ban engedélyt kapott, hogy testvérét, János-Ferencet, segédpüspökként maga mellé vegye.
1622-ben kénytelen volt Savoya hercegét Avignonba kísérni. Közeli halálának sejtelmével indult útnak. Hazatérôben megállapodott Lyonban, és ott a vizitációs kolostor kertész-házacskájában szállt meg. Néhány órára még egyszer láthatta Chantal anyát. December 27-én agyvérzés lépett föl nála, ami másnap a halálát okozta. Halála után életszentségének híre állandóan növekedett, írásai számtalan új kiadást értek meg.
Szalézi Ferencet 1661. december 8-án boldoggá, 1665. április 19-én szentté avatták; 1877. november 16-án egyháztanítóvá nyilvánították. Ünnepét a római naptárba 1666-ban vették föl, január 29-re. 1969-ben áttették január 24-re, amely napon 1623-ban Annecyben eltemették.
*
Szalézi Szent Ferencnél elsôsorban az emberekkel való jóságos bánásmódját kell kiemelnünk. Jellemzô rá egy ezzel kapcsolatos mondata: ,,Egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel.'' Vagy ahogyan De Paul Vince mondta megismerkedésük után: ,,Milyen jó lehet az Isten, ha már a genfi püspök ilyen jó!''
Íme egy a vele történt számtalan eset közül:
Egy nemesi származású, de egyébként goromba ember valami miatt különlegesen gyűlölte Szalézi Ferencet. Egy este szolgáival és kutyáival fölvonult a püspök háza elé, s ott egész éjszaka pokoli lármát csaptak. Az emberek vadászkürtöket fújtak és pisztollyal lövöldöztek, a kutyáknak pedig a fülét csipkedték, hogy minél jobban vonítsanak. Ez több éjszakán át megismétlôdött, sôt egyre pimaszabbak és arcátlanabbak lettek. A püspök házanépe rájuk akart rontani, Szalézi Ferenc azonban visszatartotta ôket, bár ô sem talált nyugalmat. Ezt mondta: ,,Ó, nem is olyan rossz ez! Mi legalább fűtött szobában ülünk, de azok a szegény fickók odakinn, akik szintén nem alhatnak, még fázni is kénytelenek hozzá.''
Másnap Ferenc találkozott ellenfelével a városban. Rögtön odasietett hozzá, és olyan barátságosan és derűsen köszöntötte, hogy az egészen lefegyverezve érezte magát, ôszintén bocsánatot kért és gyerekes ellenségeskedésére fátylat borított.
*
Istenünk, ki úgy akartad,
hogy Szent Ferenc püspök a lelkek üdvösségére
mindenkinek mindene legyen, engedd jóságosan,
hogy testvéreinket szolgálva mi is
tanúságot tegyünk gyengéd szeretetedrôl!
Forrás: Szenet élete