Nagy Szent Vazul püspök, egyháztanító
01 .hét
Cézárea, Kappadókia tartomány fôvárosa -- mai nevén Kayseri Törökországban -- a 4. században jelentôs és művelt város volt. Mint a többi nagyvárosnak, megvoltak a maga színházai, fürdôi és híres ünnepei. Filozófusaival és rétoraival jogosan büszkélkedett, örök hírnevet azonban három keresztény tanító szerzett neki, a három ,,nagy kappadókiai'': Vazul, Nisszai Gergely és Nazianzi Gergely. A tartományban a3. század óta terjedt a kereszténység. A társadalom minden szintjérôl kerültek ki a megtérôk. Vazul elôkelô családból származott, nagyszülei --a tartomány apostolának, Csodatévô Szent Gergelynek a tanítványai -- a római császárok üldözéseinek idején kivették részüket a szenvedésbôl.
Vazul tehát ízig-vérig keresztény családból származott. Négy fivére és öt nôvére volt, atyja hivatásos rétor volt. Egészsége már fiatalon meggyengült, májbaja végigkísérte egész életén. A telek zordsága és a magára vállalt aszkétikus életmód csak súlyosbította állapotát.
Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú idôn át csak tanulmányainak éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta -- itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel -- és Athénben fejezte be. Athénben költôkkel, filozófusokkal, történetírókkal és rétorokkal barátkozott. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett.
Jól fölismerte, hogy a klasszikus irodalomban, az akkori művelôdés fô anyagában olyan csábító erô rejlik, amely veszélyeztetheti a hitet. Ezért késôbb unokaöccseinek szakszerű tanácsokat adott, hogyan válogassanak az antik írók közül.
Tanulmányai befejezése után Vazul hazatért Cézáreába. A közéletben ragyogó pályafutás lehetôsége állt elôtte. Több várostól kapott ajánlatot rangos hivatalok vállalására, ô azonban elutasította az ajánlatokat és megkeresztelkedett. ,,Mintha mély álomból ébredtem volna --írta akkor --, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.''
A fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság elôtt is a hitre tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi életet vállalja, eltölti az ôsegyház erôs hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet keresô vágyainak.
Az Írisz folyó partján volt birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére. Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint az istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelô testvéri szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belsô és szellemi szabadsága. A sivatagi atyák gyakorlatával szemben ez az életmód lényeges újítást hozott: bôséges teret biztosított a szellemi munkának, elsôsorban a Szentírás tanulmányozásának. Vazul azonban nem sokáig élvezhette ezt a békés nyugalmat.
Konstantin császár türelmi rendelete (313) után új szakasz kezdôdött az Egyház történetében. Az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során a császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe.
Vazul a tettek embere volt, és nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház ekkora veszélybe került. 360-ban püspöke kíséretéhez tartozott, amikor teológiai megbeszélést tartottak Konstantinápolyban. Két évvel késôbb Cézárea új fôpásztora rávette, hogy lépjen az Egyház szolgálatába. 364-ben pappá szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra. Vitába keveredett saját püspökével is, az viszont volt annyira bölcs, hogy maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz választás után Vazul lett az utódja.
Ettôl fogva fôpásztor volt a szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy hivatali tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett, hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre. Elegendô emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy tévedéseit beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje, nagyon szenvedett, ha fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében, amelyet a római Egyháznak küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így írt: ,,Némileg könnyítünk szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk titeket, szeretô testvérek, arról a sok balszerencsérôl, amelyek minket értek.''
A cézáreai püspök hamarosan népszerű lett egyházmegyéjében. Örökölt vagyonát már régen szétosztotta a szegények között. Elôkelô családból származott, mégis szószólója és atyja lett az ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan rámutatott a tulajdonjog határaira: a gazdagok csak kezelôi vagyonuknak, javaiknak csak kezelését bízta rájuk Isten. Az a kötelességük, hogy a szegények szükségleteit ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha megteszik, a felebaráti szeretetbôl testvériség lesz. Vazul így ostorozta a gazdagok kapzsiságát: ,,A ruhák, amelyeket ládáitokban ôriztek, elegendôek volnának egy egész didergô nép felöltöztetéséhez.'' Kíméletlenül támadta az uzsorásokat: ,,Pénzt csikarsz ki a síróból, fojtogatod a ruhátlant és vered az éhezôt.''
Nem elégedett meg azzal, hogy csak prédikáljon a szociális igazságosságról. Tettekkel harcolt a nyomor ellen, és jótékonysági intézményeket hozott létre. Népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok elôtt is. Karitatív tevékenységére egy nagy szociális központ létesítésével tette fel a koronát: segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak találtak helyet benne. Az utókor Baszileiásznak, Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt.
Vazul jó pásztor volt az anyagi ügyekben, de még nagyobb volt lelkivezetônek és teológusnak. A görög egyházatyák közül ô az elsô irodalmi értelemben vett képzett szónok. A rétorika szabályait tövirôl-hegyire ismerte, és értette a módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan értékesítse. Szentírásmagyarázó homíliái máig megôrizték idôszerűségüket.
A szellemi harcok kora volt ez, de a teológiai vitatkozásban Vazul nem magáért a szellemi élvezetért vett részt. Jól ismerte tudásának korlátait. Legfôbb törekvése az volt, hogy híveit az isteni titok imádására vezesse el. Ezt tartotta minden hittudomány céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá teszi az embert Isten iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon törik a fejüket, amelyek meghaladják az emberi elmét''.
Korának szellemi küzdelmei ôt is belesodorták a teológiai harcokba, amelyek csak élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók beavatkoztak e vitákba. Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára. Valens császár elôl sem hátrált meg, s a császár végül is nem merte száműzetésbe küldeni ezt a nagyszerű és igaz embert.
Vazul csiszoltabb modorú volt, mint Alexandriai Atanáz, de jellemerôsségben sem maradt el mögötte. Amikor nem engedett a császárnak, nem azért tette, hogy a saját akaratát érvényesítse, hanem hogy az igazságot szolgálja. Kappadókiában diadalra segítette az igaz hitet. Közben mindig gondja volt az egész egyházra, a testvériség szellemére, a tettekben megnyilvánuló és látható egységre. Hűséggel és éles elmével védelmezte a hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat (325) hitvallásba foglalta. Ugyanakkor nem zárkózott el azok elôl, akik a jövônek dolgoztak és magától értetôdôen fölismerték azokat a történeti változásokat, amelyeket visszafordítani nem lehet. Széles látóköre, amellyel a dolgokat szemlélte, alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység tanácsadója és útmutatója legyen. Többszáz ránk maradt levele tanúskodik errôl.
Amikor szakadás osztotta meg az antiochiai egyházat, Rómához fordult döntésért. Utána azonban nagyot csalódott Damasus pápában, és a következô kifakadással jellemezte magatartását: ,,Ez az ember túlságosan el van telve önmagával.''
Vazul még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felôrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai azonban megtermették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi zsinaton a zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ô és Atanáz képviselt. Élete folyamán mind a lelkisége, mind a stílusa egyre józanabb és egyszerűbb lett. A külsô sallangokat levetette, miközben arra törekedett, hogy szolgáljon és az isteni tökéletességet kutassa.
Vazul felnôtt fejjel tért Krisztushoz, és soha többé nem tekintett hátra. Szemét állandóan az Úrra szegezte törhetetlen hűséggel, amelyet élete minden fordulatában megôrzött és hôsies fokra emelt. Rendelkezett olyan kezdeményezô erôvel és felelôsségtudattal, hogy azok révén a szerzetesbôl a gyakorlati életben helytálló ember és lelkipásztor lehessen. A legfinomabb műveltségű és legelôkelôbb lelkületű szerzetes-püspökök közé tartozik. A bizánci Egyház halála napján, január elsején ünnepli Szent Vazult. Róma a 12. században ugyanezt a napot vette át, de a13. században áthelyezték június 14-re, amely napon egy 9. századi martirológium szerint püspökké szentelték. Mivel erre semmi történeti adat nincs, 1969-ben január másodikára tették ünnepét, egy napra Nazianzi Szent Gergellyel.
*
Szent Vazul életébôl ránk maradt egy történet, amely nagyon jellemzô a nagy kappadókiai egyházatyára. Valens császár, aki a kelet-római uralkodók közül utolsónak támogatta az ariánus kereszténységet, elismerte, hogy az ariánusok addig nem boldogulnak, amíg Vazult meg nem nyerik, mert ez a püspök úgy állt velük szemben, mint egy bástyatorony. Ezért a császár elküldte Vazulhoz Modesztusz prefektust, hogy fenyegetésekkel vagy ígérgetésekkel rávegye: vállaljon közösséget a tévtanítókkal.
A prefektus nyers hangon kezdte: vagyonának elkobzásával, száműzetéssel, kínzással és halállal fenyegette meg a püspököt. Vazul megkérdezte: ,,Ennyi az egész?'' -- Majd így folytatta: ,,Fenyegetéseid engem nem érintenek. Akinek semmije sincs, annak a vagyonát nem lehet elkobozni. Száműzetést nem ismerek, mert Isten nagy világában mindenütt otthon vagyok. Kínzás nem árthat nekem, hiszen alig van már testem. A halált pedig örömmel fogadom, mert gyorsan elvezet Istenhez. Nagyobb részem már halott, és régtôl fogva a sír felé tartok.''
A hivatalnok meglepetten válaszolt: ,,Így még senki sem beszélt velem!'' Vazul csak ennyit mondott rá: ,,Bizonyára nem volt még püspökkel dolgod.''
A prefektus jelentést tett urának a dolgok állásáról. A császár felindultan magához rendelte a püspököt, de semmire sem ment vele. Erre kimondotta a száműzetésról szóló ítéletet.
Az elbeszélés szerint Vazul már indulófélben volt a száműzetésbe, amikor a császár fia súlyosan megbetegedett. Valens ingadozni kezdett, mert összefüggést látott a baj és a püspök ellen hozott ítélet között. Felesége is kérlelte, visszavonta hát a parancsot. Nemsokára javulni is kezdett a trónörökös állapota, s ekkor a császár megbánta engedékenységét, és újból száműzetésre ítélte a püspököt. Amikor azonban alá akarta írni a rendeletet, eltörött a tolla. Kért egy másikat, az is eltört, s ugyanígy járt a harmadikkal is. Haragosan negyediket kért, de íme, ekkor reszketni kezdett a keze, majd megbénult. Rémület fogta el, széttépte a papírt, és ettôl fogva békén hagyta Vazult.
Forrás: Szentek élete